Kettő
– Hol van most? Hall engem? Hol van?
– A… ran [kivehetetlen]… ku… aba.
– Kuba? Mondja el angolul! Hol van?
– Cuyaba… a város neve.
– Mi a neve?
– Én… nem tudom… nem emlékszem.
– Koncentráljon a légzésére! Most vissza fogok számolni háromtól nulláig, és ahogy elérem a nullát, tudni fogja a nevét. Három… kettő… egy… Bármi is jut eszébe, azt akarom, mondja ki! Nulla.
– Látom… P. H. F. A monogramom.
– Mit jelentenek?
– Percy… Harrison… Fawcett. A nevem Fawcett.
– Nagyon jó. [Szünet] Hol van Cuyaba?
– Mato Grosso… a Rio dél Paraguay forrásvidéke. A civilizáció utolsó bástyája. Már ha annak lehet nevezni.
– Le tudja írni?
– Nyomorúságos hely. A legszegényebb, legszerencsétlenebb emberek, akiket Brazíliában láttam. Hetek óta itt senyvedünk… végeláthatatlan késlekedés… szót érteni az átkozott bürokratákkal. Minél előbb kijutok innen, annál jobb.
– Hová megy?
– A vadonba, észak felé. Észak az útirányunk, ennél többet senkinek sem kell tudnia.
– Most mit csinál?
– Az öszvéreket várjuk a Hotel Gama verandáján ülve. Az a hazug disznó Federico már két hete megígérte, hogy beszerzi őket.
– Ki van még magával?
– Jack, a legidősebb fiam… és Raleigh. Raleigh Rímmel, a fiam egyik barátja Angliából. Mindketten újak ebben a játékban, de jó anyagból vannak gyúrva. Jó erőben vannak, és fiatalok, alkalmazkodóképesek. Néhány hónap az ösvényen majd megkeményíti őket.
– Maga mennyi idős?
– Ötvenhét vagyok. Megvallom, túl öreg már ahhoz, hogy útra keljek, de muszáj.
– Miért muszáj?
– Az utolsó utam. Egy élet kutatásának végső állomása. Ha ezúttal sem érem el az úti célomat, minden munkám, amit Dél-Amerikában végeztem, hiábavaló volt.
– Meg tudja mondani, mi ez az úti cél?
– Ebből nem csinálok titkot, azt megmondhatom magának, mit keresek! A célállomásunk egy elveszett város a dzsungelben. Én csak „Z”-nek nevezem.
– Mire számít, mit fog ott találni?
– Egy ősi civilizáció maradványait. Okom van azt hinni, hogy van ott egy város, melyet még mindig eredeti lakóinak leszármazottai népesítenek be. Évszázadokon, sőt évezredeken át rejtve maradtak… áthatolhatatlan dzsungel veszi körül őket, s vad törzsek gyűrűje óvja őket a külvilágtól. Nem túl jók az esélyeink, de én bárkinél jobban ismerem a ránk váró veszélyeket. És most, hogy a többiek mind meghaltak, én maradtam az egyetlen, aki tudja, hol fekszik „Z”. Ha nem jövünk ki többé a dzsungelből, senkinek nem szabad a keresésünkre indulnia. De nem tartok a kudarctól.
– Mi van Jackkel és Raleigh-val? Tisztában vannak a veszéllyel?
– [Szünet]… Jobbnak láttam volna egyedül vállalni ezt az utat, de sajnos nem állt hatalmamban. Tudom, hogy számíthatok Jackre. Ha szorul a hurok, a bátorsága ki fogja állni a próbát. Raleigh pedig akár a pokolba is követné.
– Akkor tehát saját jószántukból tartanak magával?
– Hát persze! Úgy tekintik, mint életük legnagyobb kalandját. Jack még nálam is türelmetlenebb, hogy útnak induljunk végre. Naphosszat gyakorol a puskával, és hosszú túrákra megy, hogy eddze magát, pedig fullasztó a hőség. Mindketten elkezdték betömi a bakancsaikat, Raleigh lábát ennek folytán Johnson-tapaszok borítják.
– Milyen hamar tervezik az indulást?
– Most már bármelyik nap… amint megérkeznek a teherhordó állatok. A készleteink már rendben vannak. A bennszülött hordárokat a bakairi állomásig fogadtuk fel; azon túl szélnek eresztjük őket, és egyedül megyünk tovább.
– Hármasban?
– Na meg a kutyák…
– Kutyák?
– Egy hete vettem két korcsot a piacon. Pastor és Chulim névre hallgatnak. Persze nyomába se érnek Vagabundónak, de van vér a pucájukban. Azt hiszem, elég hamar hálásak leszünk a társaságukért.
– Tudja, hogy hányadika van ma?
– Április… ezerkilencszázhuszonöt.
– Mindjárt meg fogom kérni, hogy lépjünk előre az időben! Most nyugodt és ellazult. Azt akarom, hogy koncentráljon a légzésére! Megint vissza fogok számolni, és amikor elérem a nullát, egy hónappal később lesz. Három… kettő… egy… nulla. [Szünet] Meg tudja mondani, hogy hol van?
– A Döglött Ló Táborban.
– Mit lát?
– Fehér… megfehéredett csontokat… látom őket a tisztáson, néhány lábnyira előttünk. Itt halt meg a lovam ezerkilencszázhúszban. Egy előző kísérlet alkalmával. Szegény jó Bravó. Akkor vissza kellett fordulnom.
– Jól haladnak?
– Ha nem lennének ezek az átkozott legyek! Éjjel-nappal gyötörnek minket. Úgy csípnek, mint a darazsak, és olyan kicsik, hogy átférnek a védőhálónk résein. A fájdalom szó szerint őrjítő. Mindenhová követnek minket. Gonosz, gyilkos kis… Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire elviselhetetlenek lettek volna. Biztosan a pára teszi. Sokat esik mostanában, és az évszakhoz képest nagy a forróság. Jobban is verítékezem a szokásosnál. Istennek hála, néhány nap múlva elhagyjuk ezt a pokoli vidéket.
– Mi következik aztán?
– Sűrű dzsungel. Ha minden rendben megy, egy-két héten belül találkozunk a nefaquákkal. Remélem, hogy röviddel azután elérjük a vízesést.
– Egy másik tereptárgy? Egy korábbi útról?
– Nem, holnap már felderítetlen vidékre hatolunk be. A vízesés az első célpontunk a „Z” felé vezető úton.
– Hogy fogják megtalálni a dzsungelben? A folyó mentén haladnak?
– Iránytű segítségével. Egy bakairi indiántól hallottam róla, jó néhány évvel ezelőtt. Senki más nem ismeri a…
– Ne aggódjon, bennem megbízhat!
– Az indián azt mondta, hogy már öt mérföldről hallani lehet a víz robaját. Egy fehér sziklából kifaragott alak áll a folyóban, a zuhatag lábánál. Az indián egy kőoszlopról is beszélt a közeli erdőben. Éjszaka fényt látott az egyik ablakában. De természetes, hogy a bakairik félnek attól a környéktől, hiszen a morcego területek szívében fekszik. Ezek a népek egymás ellenségei. A morcegók primitív őslények, akik az erdő talajába ásott lyukakban élnek, és csak éjszakánként merészkednek elő vadászni és dögöt enni… a többi törzs ezért hívja őket „denevérembereknek”.
– Arra számít, hogy barátságot köt velük?
– Nem volna értelme… Azt remélem, hogy el tudjuk kerülni őket.
– Hogy tervezi, hogy elkerülik őket, ha behatolnak a területükre?
– Kiterjedt tapasztalatom van, tudok bánni a dzsungel indiánjaival. Most, hogy a hordárok visszafordultak, gyorsabban mozgunk… kevesebb az állat… kisebb a cirkusz. Ha szerencsénk van, a morcegók nem zaklatnak majd minket.
– Hogy bírja Jack és Raleigh?
– Kimerültek, de egészében véve jól alkalmazkodnak a sertaóhoz. Jack remek bőrben van, napról napra erősödik.
– És Raleigh?
– Raleigh-nak még mindig gondjai vannak a lábával. Csúnyán feldagadt… elvakart rovarcsípések. Pedig figyelmeztettem! Amikor ma levetette a zokniját, hogy megmosdjon, egész bőrcsíkokat húzott le a gyapjúval. A karja is kisebesedett. Elég rosszul fest.
– Képes lesz folytatni az utat?
– Semmi sem veheti rá, hogy visszaforduljon. Egyelőre elég élelmünk van, és nem kell gyalogolnunk, de csak Isten a megmondhatója, hogy meddig marad így. Az igazi erőpróba még várat magára.
– Mi a helyzet a kutyákkal? Még önökkel vannak?
– Igen! Elég jól bírják, habár Pastor sántít egy kicsit. Azt hiszem, azért, hogy kicsikarjon egy kis együttérzést.
– Megint arra fogom kérni, hogy ugorjunk előre az időben! Amikor elérem a nullát, egy újabb hónappal előrébb járunk majd. Azt akarom, hogy mondja el, mit csinál, és mit lát!
– Minden sötét… sötét, akár a Hádész. Biztosan éjszaka van… de ideje elindulni, tábort bontani… menni kell tovább.
– Közelebb kerültek a céljukhoz? Megtalálták a vízesést?
– Ez a zaj… Nem hallja? Mintha ma…
– Nem hallok semmit. Mi az?
– Egy pillanatra azt hittem… Mindig ugyanolyan, a morajlás sosem szűnik, mintha egy hadsereg vonulna valamerre. Már egy hete hallom, csakhogy sosem kerül közelebb.
– Merrefelé tartanak?
– Már nem vagyok biztos benne… északnyugatnak, azt hiszem. A zuhatag hangja körülvesz minden oldalról… Néha gonosz játékot űz velem: menetnótákat és gyerekdalokat játszik a fülemben. Hamarosan rátalálok. Ez lesz az utolsó utam. Ezúttal nem okozhatok nekik csalódást.
– Miért nem nézi meg az iránytűt?
– Meg kellett válnom az iránytűtől. Esélyük se lett volna nélküle.
– Hogy érti? Kinek nem lett volna esélye?
– Jacket és Raleigh-t vissza kellett küldenem a bakairi állomáshoz. Két héttel azután, hogy elhagytuk a Döglött Ló Tábort…
– Semmi baj, csak nyugodtan.
– Az öszvéreknek nem volt tovább, nem tudtunk nekik enni adni. El kellett engednünk őket. A hátunkra vettük a csomagjainkat, és gyalog vágtunk neki a folyó felé. Raleigh lába nem gyógyult… megpróbáltam mindkettőjüket visszaküldeni, de hallani se akartak róla. Azok az átkozott rovarok folyvást csak gyötörtek minket, felhőkben rajzottak körülöttünk. Raleigh lába elfertőződött… vérmérgezést kapott. Akkor már Jacket se kellett győzködnöm: világos volt, hogy Raleigh meghal, ha nem kap segítséget. Nálam hagyták a két kutyát, meg egy kis élelmet. Kis szerencsével most már bármelyik nap elérhetik a bakairi állomást.
– Miért nem tartott velük?
– Hogy miért? Mert nem volt más választásom! Kötelességem továbbmenni! Visszavihettem volna őket… igen, talán javította volna az esélyeiket. De mégsem tettem. Aki ismer, az megérti. Egész életemben oly sokat áldoztam fel, oly sokat követeltem meg másoktól, és mindezt ezért a pillanatért! Hogy feladjam most, amikor már olyan közel vagyok az átjáróhoz…
– Mit fog tenni?
– Kezd világosodni. Már ki tudok venni néhány fát magam előtt… liánok lecsüngő, megcsavarodott formáit. Hamarosan hajnalodik. Kísérteties köd ül majd meg az erdő talaján, akár egy lehullott fátyol. Ilyen mérvű szépség ellentmond… Hallja? Nem, semmiség. Valami éjjeli madár. A legkisebb zajra is felfigyelek. Ha van erre bármilyen vad, az hamarosan megelevenedik.
– Kitartanak a készletei?
– Tegnap megettem az utolsó maniókát és néhány éretlen paripou-diót. Egész nap élelem után kutattam. Előző nap lelőttem egy tukánt, de Pastor és Chulim előbb odaértek. Ők is olyan éhesek, mint én, szegény ördögök. Úgy döntöttem, ha ma estig nem találok valami ennivalót, meg kell… Kezdenek megvadulni. Vagy ők, vagy én.
– Úgy érti, meg akarja ölni a kutyákat?
– A kettőt együtt… úgy könnyebb. Alig van már hús a nyomorult jószágokon. Ha holnap sem eszem, túl gyenge leszek, hogy folytassam.
– Most figyeljen nagyon, ez fontos! Koncentráljon a légzésére! Nagyon jó. Azt akarom, hogy ugorjon előre az időben ahhoz a pillanathoz, amikor meg kell ölnie Pastort és Chulimot. Három… ahogy az előbb… kettő… egy… nulla. Írja le, hogy mi történik!
– Figyelnek. Az erdőnek szemei vannak. Tudom, hogy így van… mindig így történik. Már csak idő kérdése. Hamarosan besötétedik. Akkor jönnek elő.
– A kutyák figyelik?
– Morcegók.
– De hol vannak a kutyák? Megtette, amit…?
– Nem volt hozzá szívem.
– Most is magával vannak?
– Ki? Pastor és Chulim? Elmentek.
– Megpróbálta megölni őket?
– Nem tudtam… nem tudtam megtenni. Itt hagytak, mert már nem volt mit enni.
– Biztos benne? Ez fontos!
– Egészen biztos.
– Rendben. Azt akarom, hogy megint ugorjon előre az időben, de most csak néhány órát. [Szünet] Mit csinál most?
– Nagyon lassan haladok. Az ösvény nehezen járható. Kényszerítenem kell magam, hogy… nem szabad pihennem. Egy lépést sem bírok… Csak arra tudok gondolni, hogy le kell feküdnöm… de nem! Nem szabad! A nyomomban vannak!
– Kicsoda? Ki van a nyomában?
– Nem látom őket, de itt vannak körülöttem, mindenfelé. Ha valahogy sikerülne… talán lenne esélyem. Hallom a zuhatagot, már sokkal közelebbről, akár a mennydörgés. Fény! Fény ragyog át a fák között, épp előttem! Gyerünk, az isten szerelmére… biztosan a torony az! Hazaértem végre, haza! Ne! Kérlek, ne! Még ne… eresszetek át! Jönnek… irgalmas Isten… segítség, segítsen valaki! Eresszetek át… ne! Ne!
– Mit lát? Mondja el!
– Minden sötét… sötétség… sötétség.